2015. szeptember 3., csütörtök

Gyerek-értemenős antipattern, avagy mit tanulhatna az iskola a repterektől

A suliban, ahova alsóba jár a nagyobbik gyerkőc (direkt nem írom le hogy melyik az, mert egyébként szeretjük, imádjuk), bevezették, hogy délután nem lehet bemenni értük, hanem majd a portán kell szólni, a portás pedig majd jól megkeresi.
Hát azt nem mondanám hogy ez az amikor az elmélet nem találkozik a gyakorlattal, mert itt az elmélet a józan ésszel sem nagyon találkozik: sokszor nekem is percekbe telik megtalálni az udvaron hömpölygő gyerekmasszában a saját egy szem utódomat, bár igazából ha valaki ezt naponta vagy' kétszáz alkalommal megteszi, bizonyára nagyobb rutinra tesz szert. Arra mondjuk kíváncsi voltam, hogy akkor majd személyleírást kell adnom, vagy névtáblát fog tartani az illető, esetleg a gyerek nevét fogja hangosan kiabálni, de gondoltam majd jól meglátjuk.



Ravasz az időpont kijelölése is, hiszen 16 óra előtt csak külön engedéllyel lehet a lurkót elhozni az iskolából, 16 után pedig írásos nyilatkozatra van elvileg szükség hogy az  ügyeletben maradjon, így aztán esélye sincs a szülőhordának hogy legalább egy félórás-órás időablakban egyenletesen eloszoljon. Ilyenkor persze az alulméretezett parkolóban illetve az iskola utcájában sem szerez új barátokat az ember.

És hogy nézett ki mindez a gyakorlatban? Hát pont így. Az iskola bejárata áll egy egyszemélyes kertkapuból, és egy kétszárnyú ajtóból. 16.00-kor kívül vagy 50-100 szülő topogott tanácstalanul, belül legalább ugyanennyi gyerek, kettő között a vizuális kapcsolat minimális, az elöl álló kb 4-4 ember látta egymást. A két csoport tagjai lehetőségeik szerint próbáltak egymással kommunikálni, szemkontaktussal, integetéssel, kiabálással, telefonálással, riadólánccal, telepátiával. Néha ezeket a próbálkozásokat siker koronázta, ilyenkor egy páros elhagyta a helyet, a helyükbe lépők pedig tovább játszották ezt a játékot.
A gyerekek így a szokásos 10-20 perc udvaron történő szaladgálás helyett a fülledt és túlzsúfolt előtérben játszották ezt a szülő-kiszúró játékot.

Pedig megvan a megoldás!

Példát kell venni a repterek csomagkiadó szalagjáról. Körbemegy a szalag, az emberek ott állnak mellette, mindenki leveszi a sajátját mikor meglátja, és viszlát.
Ezt kéne csinálni: a gyerekek egysoros vonalban kivonatoznak  egy kacskaringós úton a kerítés belső oldalán, kívül állnak a szülők, akik ha meglátják a sajátjukat, kiveszik a sorból, és vihetik haza. Aki meg még nem talált szülőt, az kis idő múlva megy még egy kört.

Vagy inkább gondolkozni kéne, és belátni hogy ami nem megy, ami nincs jól kitalálva, amihez hiányoznak a körülmények, azt kár erőltetni.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése